A köznevelési rendszerben gyakran találkoznak a szülők két fontos kategóriával: a BTM és az SNI fogalmával. A btm fogalma elsősorban azokra a gyermekekre vonatkozik, akiknek tanulási nehézségei nem érik el a sajátos nevelési igény szintjét, mégis célzott támogatást igényelnek ahhoz, hogy lépést tartsanak társaikkal. Ezzel szemben az SNI – sajátos nevelési igény – olyan tartós, szakértői bizottság által megállapított állapotot jelöl, amely komplex, speciális segítséget és eltérő tanulási környezetet is szükségessé tehet.
A btm fogalma tipikusan olyan problémákra utal, mint az olvasási, írási vagy számolási nehézség, figyelemzavar vagy enyhébb magatartási problémák. Ezek a fejlesztéssel, logopédiával, mozgásterápiával hatékonyan kezelhetők, és a gyerek az osztályban maradva kaphatja meg a szükséges támogatást. Ezzel szemben az SNI esetében a gyermek fogyatékossággal vagy tartós fejlődési zavarral él – például autizmus, hallássérülés, értelmi fogyatékosság vagy súlyos diszlexia –, ami speciális módszertant, tantervet vagy fejlesztő pedagógiai környezetet igényel.
A legfontosabb különbség tehát a probléma súlyosságában és a szükséges ellátás formájában rejlik. A btm fogalma átmeneti vagy részleges nehézségekre vonatkozik, ahol a cél a lemaradás csökkentése és a gyermek iskolai sikerességének támogatása. Az SNI ezzel szemben tartós állapotot jelöl, amelyhez jogszabályok által biztosított többletjogok és speciális fejlesztési formák kapcsolódnak.
A szülők számára mindkét esetben fontos, hogy időben kérjenek szakmai segítséget, és szorosan együttműködjenek az iskolával és a fejlesztő szakemberekkel. Akár a btm fogalma, akár az SNI áll fenn, a megfelelő és személyre szabott támogatás jelentősen javíthatja a gyermek önbizalmát, tanulási eredményeit és iskolai élményeit.
